FIGYELEM! Most összeszedem rövidtávú memóriám minden erejét, és megalkotom az elmúlt hét eseményeinek beszámolóját. Kérem, dőljenek kényelmesen hátra, és kapcsolják be az öveiket! Indulunk! Aktuális zenéink: click [szerda]   click [csütörtök]    click [péntek]    click [szombat] (bocsi a minőségért, de hallgassátok meg!!!)   click [vasárnap]

Mindenek előtt szeretném nagyon megköszönni Nektek, kedves olvasóim (ha vagytok), hogy elértük az 50 látogatót. Mindössze egy hét alatt; jó tudom, hogy ez nem olyan rohadt sok, de komolyan feldobtátok a napom. Imádlak titeket :) <3
A héten rájöttem, hogy belecsöppentem az antiszocális énem legmélyebb bugyraiba, de mindenezek után arra is rájöttem, hogy erről nem - csak - én tehetek. Egyre többet gondolkodom a külföldi tanuláson, az ösztöndíjak közt kutakodom, de ugye erre nincs annyi lehetőség középiskolában, úgyhogy jól rá****tam. Nem vagyok embergyűlölő, és még társaságkerülőnek sem tartom magam, mindig is szerettem közösségben lenni, szerettem ha körbevesznek arcok, de egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy erre az én osztályom nem alkalmas. Kitaszítottnak érzem magam, elhagyatottnak. Mikor idejöttem, hetedikben még én úgy éreztem, én vagyok a világ közepe, mostmár a legjobb barátnőmmel, Rileyval sem tudom rendesen megértetni magam, nem is beszélünk már olyan sokat, olyanokról, mint egykor. Valami megszűnt.
Az osztályomtól eltekintve viszont optimistább vagyok, mint valaha. Olyan barátságokra tettem szert, olyan élményeim voltak az utóbbi időben, amik azt hiszem, gyökeresen megváltoztatták (najó, ne essünk túlzásokba) a gondolkodásomat. Eddig sem olyan leszűkülten gondolkodtam, hogy csak osztály létezik és azon kívül semmi, mert ezt elég nagy ostobaságnak tartom. Sokkal jobb: még inkább kinyíltam a külvilágnak a barátaim barátai előtt, és ez eszméletlen jó érzés. A héten kétszer is megfordultam Josh iskolájában. Először szerdán (erről múltkor írtam egy hosszas blogot, de későn fejeztem be, és kiléptetett, így az a bejegyzés örökre elveszett... pff), mikor is csak NÉGY órám volt (jajj, a 9 helyett!!!) Így hát Aaronnal ketten elindultunk egy nagyjából egyórás útra. Gyönyörű volt a táj, komolyan mondom, irigylem Joshékat, hogy minden reggel ebben a havas tájban utazhatnak, én csak a latyakot szoktam látni reggelente, meg egy halom kocsit...
A sulijukban újra láttam néhány régi iskolatársam, köztük Isabelle-t, aki a legjobb barátnőm volt anno. Összejött az egyik osztálytársával 1-2 hónapja, és azóta együtt vannak. Eszembejutottak a régi szép idők, mikor még együtt álmodoztunk arról, hogy milyen lenne ha volna pasink. Hát neki valóra vált. És örülök, hogy ő örül. Csak bárcsak ne távolodtunk volna el azóta ennyire...
Odabenn találkoztam Pennyvel, Josh volt barátnőjével és az ikertesójával, Skylerrel. Mindkét lányt imádom, csak néha olyan kínos, hogy összekeverem őket. Sajnálom, én amúgy is keverem az embereket, nemhogy az egypetéjű ikrekeket... Találkoztam újdonsült barátnőmmel, Cheryllel is. Akivel eddig csak egyszer találkoztam, de azóta neten nagyon jó (hanem legjobb) barátnők lettünk. Nagyon aranyos, figyelmes lány, úgyhogy rengeteget beszélgettünk az utóbbi időben. Poénből előadtuk a világ legromantikusabb lánykérését (igen, mennyasszony lettem...). Végül Josh barátunk is megérkezett, akinek boldogan ugrottam a nyakába, végülis előző este hajbakaptunk egy hülyeségen, de kiderült, hogy semmi baja nincs velem...
Utána mindenki lelépett, csak Aaron, Josh, Cheryl és én maradtunk. Nagyban hajtogattuk, hogy duplarandin vagyunk (igen: a két fiú és két lány egymással!!!). Cheryl és Josh zenélt nekünk, beleszerettem Cheryl szép, alter zenekarba illő hangjába. Meg dumáltunk, megfejtettük, hogy az édes négyes tudományos neve a kvartett. No comment.
A csütörtököm eseménytelennek mondható. Bár délután informatika vizsgám volt, és előtte beültem négy kedves fiú osztálytársammal, Ronnal, Gabriellel, Liammel és Morthtal a KFC-be, ahol tényleg jót dumáltam velük. Idióták amúgy. A vizsgám amúgy jól sikerült. Bízom benne, hogy átmentem. De átmentem - azt hiszem. Na látjátok, milyen magabiztos személy vagyok...
Péntek reggel ahogy mentem az iskolába, ugyanazzal a lendülettel jöttem is haza. Jöttem be a suliba egyik kedves barátnőmmel, Yasminenal, de rosszul lettem. Szóval a mosdóban töltött idő után, kértünk kikérőt nekem, és végül a tanárok megengedték, hogy Yasmine hazakísérjen, úgyhogy ő is kapott. Hazafele úton sokat beszélgettünk erről-arról. És én azt hiszem, tényleg jóba lettem vele. Yasmine fura személyiség. Vannak dolgokat, amiket igencsak gyermeki szemmel lát, de ha szükség van rá, az egyik legfelnőttesebb lány az osztályomban. Csak félek, hogy néha a gyerekes énje miatt oda a felnőtt, akit én úgy szeretek...
Napközben aludtam, és azon voltam, hogy összeszedjem magam. Megnéztem a francia LOL-t, de a felétől aludtam, persze. Utána a Varázsfuvolába is belekukkantottam, de beleuntam, úgyhogy csak döglöttem. Estére viszont sikerült nagyjából összeszednem magam, úgyhogy elmentem a kedves általam (még frissen) menedzselt banda első hivatalos koncertjére, Josh sulijába. A drága kis húgom is velem tartott, úgyhogy kifejezetten jó hangulatban telt az utazás. Hát még az ottlét.
Megérkeztünk, és ott volt mindenki, aki számított, tényleg. Láttam Isabellet és a pasiját, de ők csak ücsörögtek, édes kettesben, szóval értitek, nem akartam őket zavarni.
Mentünk tovább, akkor egyszer csak valaki elkapta a karom, és a nevemen szólított. Hát ki állhatott ott, ha nem angyalhangú Tony? Gondolkodtam, hogy mit csináljak ott helyben: ájuljak a karjaiba vagy visongjak, de olyan Cassiesen reagáltam le dolgot, és elmosolyodtam /értsd: elvigyorodtam/ és a nyakába ugrottam - nem szó szerint. Megöleltem, és két cuppanósat nyomtam az arcára. Ő is elmosolyodott, de az ölelésből nem engedett, majd amikor elengedett, kezével végig simított a hátamon egészen a combig. Oh, wow. Végigfutott rajtam a hideg, körülbelül úgy, mint mikor először hallottam énekelni. Na, ott és akkor tényleg le voltam taglózva, és ez ritka pillanat.
Végül mindenkinek köszöntem a bandából. A csapat fapofával nézett, pattanásig feszültek voltak, ahogy láttam. Rayjel és Cheryllel végig bohóckodtunk az előző fellépőket. Tudniillik, hogy összen 5 fellépő volt, és az utolsóelőttiek voltak Joshék. Úgyhogy addig röpke partytimeot csináltunk. Joshék osztálytermében Tony beénekelt, meg elgyakorolta utoljára a dalokat. Amikor beléptem a csöpp terembe, épp a Foo Fighters - Wheels-t énekelte, odaállt elém és nagyban énekelt nekem(!), hát beszálltam. Jó kis duettet hoztunk össze. Kár, hogy csak pár sor erejéig...
A hivatalos kezdés előtt mindenkinek adtam egy bátorító ölelést. Aarontól puszit is kaptam, Theo nem vitte túlzásba, ő csak megveregette a vállam ölelés közben, úgy haverilag muhaha. Nixontól szoros ölelést, Tonytól pedig meleg ölelést kaptam. Jobb, ha tudjátok: a napi 10 ölelés depresszióölő!
A fellépés amúgy elég gyengére sikeredett, de legalább tanulságként szolgált (remélem). A hibák kijavíthatóknak tűnnek, de melegen ajánlom, hogy tegyenek is érte, hogy a következő sokkal jobb legyen. Amúgy Tonynak továbbra is gyönyörű a hangja, csak elfelejtette a szövegét. Josh végig jól dobolt, és nyertem egy fogadást, mert egyik számnál gitározott csupán, de ott kértem, hogy parodizálja ki az egyik guitar-guy haverunkat. Hát nem koncentrált eléggé, úgyhogy kaptam egy puszit jutalmul. Na de akkor is, mi csajok (és Ray) jól éreztük magunkat, tomboltunk, és úgy tűnt, hogy a srácok is élvezték, azon kívül, hogy mindenki nagyon bosszús volt a sok baki miatt a koncert végére...
Másnap reggel elmentem új ruhákat venni, de végülis csak egy sötétkék pulcsit, egy színes fülbevalót és egy kék topot szereztem be, Farrahval ellentétben, aki vett magának 3 pulcsit, két pólót, egy topot, ékszereket és gatyát. Ajjaj.
Este pedig ismét koncertre mentünk. Azonban most egy musicalestre, ahol teljes extázisba estem. A.L. Webber darabok zenéiből adtak elő, köztük egykori énektanárom, Sasvári Sándor is. Oda voltam, komolyan mondom. Megkönnyeztem az Operaház Fantomja - Látjuk-e még egymást valaha részét, nevettem a József és a (...) álomkabát - Fáraó Dala résznél, és ujjongtam Farrahval akár hányszor megláttuk Serbán Attilát,  Feke Pált, Puskás Petit vagy Szente Vajkot. Hát igen, visongó tinédzserek vagyunk, nem lehet mit tenni...
Utána úgy jöttünk ki, hogy be nem állt a szánk, oda voltunk mindenkiért 1-től 1-ig, teljesen megérte, jövőre fix, hogy megint megyünk. Pont.
Ma tanultam-tanultam. Meg folyamatosan azt néztem, mikor jön föl Tony fb-ra. Nem tehetek róla, tanácstalan vagyok, hogy hogyan tovább. Ma már többször eljátszadoztam a gondolattal, hogy összejövünk, hogy rájön, hogy mi mégis összeillünk, vagy csupán ő is úgy van a dologgal -talán-, mint én. De a pénteki ölelései nem szimplák voltak. Igaz az is, hogy én mindig többet képzelek bele a dolgokba, mint amennyi, de ez tuti több, legalább egy picivel!!
Értékelés következzék...

• Osztályom 5/1** - hivatalosan is ELEGEM VAN.
• Yasmine 5/5* - kivétel erősíti a szabályt, de benne tényleg pozitívan csalódtam <3
• Josh sulija 5/5 - fix, hogy átiratkozom és akkor Tony osztálytársa leszek muhaha :D
• Koncertek 5/5*** - én mindkettőt úgy élveztem ahogy volt, persze más-más okból...:))
• Cheryl 5/5* - férjemuram <3
• Tony 5/5*** - azaz ölelés leírhatatlan, elköszönéskor elfelejtettem puszit adni neki, ő meg már épp adta volna, de visszafutottam és bepótoltuk... ugye ez nem csak baráti puszi?!
• Tony 5/? - most amúgy mi van???
• Ösztöndíjak 5/? - segítség!!!